vége a kiskőrösi hétvégének. vissza kell térni a valóságba... jó volt kizökkenni a hétköznapokból. új arcokat megismerni, régiekkel találkozni, Istent dicsérni, könnyeket ejteni, szívetfájdítani. áldott hétvége volt. nem volt kedvem hazajönni. nincs kedvem a koliban lenni a régi megszokott arcok között...
nagyon úgy érzem, hogy kellett ez a hétvége. ott kellett lennem. örülök, hogy nem futamodtunk meg a keletiben kígyózó sorok és a nem induló vonatok látványától.
csak nem tudom hogyan tovább. egy lépéssel közelebb vagyok az elengedéshez. legalább is a hétvégén így éreztem. és most félek a találkozástól, attól hogy a hétköznapok egyhangúsága és magánya megint visszakerget a régi érzésekhez. és nem akarom azt, hogy azért engedjem el, mert úgy mond van más. pedig nincs, csak egyszerűen nem illünk össze. és láttam, hogy van olyan ember akiért érdemes várni. csak az a kérdés, hogy van-e olyan aki ugyanezt gondolja rólam?
novemberben miután kikosaraztam, őt látva akkor is úgy éreztem van egy legjobb terv és nem szabad igent mondani az elsőnek... csak aztán inkább engedtem a magányosság érzetemnek, én bolond. és most megint egy nemet mondás után találkoztam vele.
nem akarok emiatt gondolni úgy a szakításra, hogy örülök hogy vége van, de kell valami fogódzó az esendő emberi léleknek, amiért érdemes felkelni és továbbmenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése