A nagyapám volt...

Egy hónapja sincs, hogy elment. A nagyapám volt, csendes, hallgatag, nehezen járt, nehezen hallott. De amikor mamám kilépett az ajtón volt, hogy mesélt és hangosan nevetett.
Nem tudtam elmenni a temetésére. Számomra olyan, mintha még most is élne, és mosolyogva várna a verandán a szőlői alatt...
Mikor utoljára láttam, írni szerettem volna róla ide, de nem így, nem ilyen borúsat. Arról szerettem volna írni, hogy mindig dúdolt egy dalt, talán csak egy szöveg nélküli dallamot. Lehet, hogy egy emlék fűződött hozzá, lehet, hogy fiatalkori önmaga. Vagy öregkorának meg nem értettsége, szemeinek halk szavú mosolya.
Egy kedves gyerekkori emlék jut néha eszembe róla, s ezzel búcsúzok most tőle: még most is látom ahogy hatévesen bevackolom magamat mellé az ágyba a meleg takarója alá és felolvasok neki esténként kedvenc meséimből, míg anyukám legkisebb testvérem érkezését várja a kórházban.
Potyognak a könnyeim... Hiányozni fogsz...