Csak egy óriás kék plasztik tehén volt. Feje a földnek, fara az égnek meredt. Az egyik budai ház udvarán álldogált már jó ideje. Minden alkalommal láttam, amikor a vonat elsuhant felette és bepillantást nyújtott a budai kertek titkaiba. A plasztik tehenek magányossága áradt belőle. A túl kevés és a túl sok félelmében élte az életét. Haszontalan volt és haszontalanságához képest túl nagy. Rettegett, hogy eljön a nap, amikor gazdái megelégelik, ezért úgy döntött inkább saját kezébe (vagyis lábába) veszi élete irányítását és átugrott a kerítésen. Pont elkaptam a pillanatot, és még láthattam utoljára a hátán megcsillanó napfényt, ahogy elindult a Kopaszi-gát irányába kéken és vidáman.
Csak szerettem volna esélyt adni neki, hogy éljen egy kicsit. Talán egyszer tényleg sikerül kiugrania.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése