I can only imagine

A pékség előtti sarkon állt a telefonfülkének dőlve. Frissen sült almás pite illata kavargott a levegőben. A lába előtt sárga falevelek hevertek. Már csak fél óra volt sötétedésig. A nyárra gondolt. Tudta, hogy nem lenne szabad a múltba néznie és mégis ha volt egy szabad perce akkor a nyárra emlékezett. A nyárra amikor ha fájt is valami, elmúlt. A tengerre gondolt, és érezte a szelet az arcán, hallotta a sirályokat és a víz zúgását. A fülében csengett egy srác hangja, és látta maga előtt a kezén végigfutó ereket. A barátai jutottak eszébe, a hatalmas nevetések, az összeveszések és kibékülések. Látta magát ahogy a félelmeit legyőzve hegyeket küzd le és szakadékokon szárnyal át. Hajnalig tartó beszélgetések, könnyek és hatalmas ölelések közt életre szóló barátságok kötődtek. Elmosolyodott. Tudta, hogy valami sokkal jobb született mint amit várt ettől a nyártól. És mégsem volt tökéletesen boldog... Az elmúlás könnycseppje ült a szemében és súgta hogy már csak négy hónap, siess, játssz velük, mosolyogj rájuk, érezd a szeretetük, mert már kevés az idő amit együtt tölthettek... Egyszer már búcsúzott tőlük és úgy érezte a következőt már nem fogja teljes emberként átélni. Minden búcsú kiszakított egy darabot belőle és már csak az ő szeretetük tartotta életben... Négy hónap múlva ez a forrás is elapad... Görcsbe rándult gyomorral állt a telefonfülkének dőlve. Szélfújta száját harapdálta és faleveleket rugdosott. Csak egy lány volt aki a pékség előtti almás pite illatba suttogta fájdalmát. 'Maradjatok itthon, szükségem van rátok...'