"Tudod ezen az éjszakán elmondta, hogy tíz év előtt találkozott veled, s ez a találkozás úgy hatott, mintha megnyílna az ég és a föld; 'az' a valami volt 'az' a találkozás... Az ilyesmi parancsszóra emlékeztet. Nem lehet süketen elmenni mellette, nem lehet félreérteni. Ő úgy hitte, s ezen az éjszakán meg is mondta, hogy neked is hallani kellett ezt a parancsszót. Nem lehet, hogy ne hallja meg valaki, mennydörgésnél is hangosabb ez a parancs, olyan süket nem lehet ember, hogy érzékelés nélkül menjen odébb, közönyösen s e parancs zengésével fülében. Az ilyen találkozás egyszer történik az életben. De aztán az élet, tudod... s a másik ember... néha odébb megy. Nem lehet megmagyarázni. Nem tehet róla senki. Az élet megy tovább, a félreérthetetlen parancs elhangzott, néha még találkoztok, aztán megnősülsz, aztán nincsen semmi, aztán jön a nappal, az ifjúság, az, amit a 'dolgok rendjé'-nek neveznek, beköszöntök én, s az egészből homályos derengés marad csak meg az öntudatban, egy ember hangja, mozdulata, ahogy egyszer kíséri valaki a szigeti úton, kezében labdaütőkkel. A semminél is kevesebb. 'Eszébe' jutsz néha? Nem valószínű. Fiatal leánynak sokan udvarolnak; s te még csak nem is udvaroltál Annának. Bár ugyan, udvarolni... a szavakon nem múlik semmi. S az egész csak egy süldő leány ábrándozása. De aztán átveszi Annát az élet, egy másik férfi. Én vagyok ez a férfi, szeretjük egymást, mindenáron szeretjük egymást. Mindent idead nekem, csak éppen téged nem. Nem tudja, nem beszél róla, nem gondol reá. Talán bányák égnek így, ezzel a lassú füsttel, mint az effajta titok a lélekben. És a nappal képeit követik az álmok, millió változatukkal, arcokkal és alakokkal és helyzetekkel; s köztük te. Aztán az, hogy velem van és éber és még sincs velem. S azokban a pillanatokban, mikor azt hiszi, velem van, végül te hajolsz föléje."
döbbenet a szemekben. döbbenet a szívben.
és lehet, hogy valaki ne hallja meg? lehet hogy valaki továbbmenjen? úgy hiszem igen. ennyin múlna az élet? egyre inkább úgy gondolom, hogy igen. s talán még inkább úgy, hogy nincs egyetlen, nincs igazi. csak emberek akikkel összeillesz és akikkel nem. csak rajtad áll, hogy boldog leszel-e valakivel és igazit csinálsz-e belőle vagy sem.
és mindeközben egy aprócska icipici vágy fészkelődik a lelkem legmélyén, hogy talán mégis igaz az, amit Márai bácsi olyan szépen megírt. hogy talán mégis létezik 'az' a pillanat és 'az' a helyzet ami csak egyszer adatik meg az életben. és talán mindketten ott leszünk és engedelmeskedünk a mennydörgő parancsnak.
vagy már meg is történt csak nem hallottuk meg? vagy meghallottuk és továbbmentünk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése