január volt

tavasz volt tegnap és hétágra sütött a nap ugyhogy az embernek tüsszenthetnékje támadt és kócolta a szél a hajam és hóvirágokat láttam a szomszéd kertjében pedig csak január volt és éreztem nedves tűlevél illatot és hallottam harangzúgást és varjakat és minden könnyű volt és egyszerű abban a fél órában amíg sétáltam...  amikor visszaértem rettentően fáztam, nem a testemmel hanem odabennt egy sötét kis kamrában remegett a szívem és szerettem volna ha jössz és felmelegíted.de nem jöttél. tudom hogy szerettél volna jönni, de nem tehetted. sokszor adódik úgy az életben, hogy szeretnénk adni, segíteni, szeretni, de nem tudjuk, hogy hogyan, tanácstalanok vagyunk és nem tudjuk azt adni amire a másiknak igazából szüksége van.
és nekem kellett menni és kimondani azt amitől lassan egy hónapja rettegünk mindketten. bátran viselkedtél és én haragudtam amiért nem vagy dühös, nem játszod a sértett kisfiút, nem vágsz a fejemhez dolgokat (talán úgy könnyebb lenne most szembenéznem magammal), s egy cseppet büszke is voltam rád (neked sikerült változnod ez alatt a 3 hónap alatt). megsimítottad az arcomat, átöleltél és azt mondtad valahogy majd csak lesz, menjek a szobámba és nyugodjak meg. a tehetetlenséged fájdalma süvített át ezen az ölelésen. tudom, hogy ha tehetnéd bármit megtennél hogy kiránts ebből a bizonytalanságból. azt is tudom, hogy te még így is bevállaltál volna, ilyen labilis lelkiállapotban, de te nem ezt érdemled... annyi szeretet van benned, de én addig amíg Isten nem erősítené meg bennem azt, hogy melletted van a helyem addig minden nap fájdalmat okoznék neked azzal, hogy nem mernélek úgy szeretni ahogy kell, és talán nem is tudnálak olyan módon amire szükséged van... még érzem a karjaid szorítását, az illatod és úgy szeretném átvenni a fájdalmaid, hogy legalább neked ne fájjon.