"Ha szeretni nem lehet, alkotni kell."

Márai: Az igazi

"Egy napon - pontosan emlékszem, áprilisi reggel volt, április tizennegyedikén, vasárnap - künn ültem a tornácon, szemközt a kutyatejes, sárga virágokkal beültetett, bátortalanul tavaszias kerttel, könyvet olvastam, s úgy éreztem, történik velem valami. (...) Nem hallottam égi szózatot. De egy hang, mely olyan erős volt, mint az élet leghevesebb érzése, azt mondta nekem, hogy így csakugyan nem lehet tovább élni, nincs értelme semminek, ez a helyzet megalázó, kegyetlen, embertelen. Változtatnom kell, csodát kell tennem. Vannak ilyen szédülésszerű pillanatok az életben, amikor az ember tisztábban lát mindent, érzi erejét, a lehetőségeket, látja azt, amihez eddig gyáva volt vagy gyönge. Ezek az élet változásainak pillanatai. Átmenet nélkül érkezik az ilyesmi, mint a halál vagy a megtérés."

"egy napon elutaztunk Meránba. Arany ősz volt, sűrű, nagy élet, pompás világ. Kocsival mentünk. A fák tele voltak sárga gyümölcsökkel. A levegő olyan dunsztos, illatos volt, mint egy kertben, mikor hervadni kezdenek a növények. Az emberek, gazdag, gondtalan emberek, úgy dünnyögtek, úsztak, duruzsoltak ebben a meleg, súlyos fényben, mint a pohos darazsak. Amerikaiak sütkéreztek itt a mustszagú napban, szitakötőszerű francia nők, óvatos angolok. Akkor még nem deszkázták be a világot, egy pillanatra nagy fényben állott minden, Európa, az élet. De volt valamilyen veszett sietség, habzsolás is az egészben. Az emberek tudják sorsukat. (...) De kissé úgy is éltünk, mint aki búcsúzik valamitől. Ezek az utolsó évek, a háború előtt, megteltek ezzel az öntudatlan búcsúhangulattal. Férjem mondta így, én csak hallgattam. Én nem Európától búcsúztam - nők vagyunk, egymás között vagyunk, bevallhatjuk, hogy nincs igazi közünk ilyen fogalmakhoz -, hanem egy érzéstől, amelytől, egészen belülről, még mindig nem volt erőm elszakadni. Néha fuldokoltam a tehetetlenségtől.
Egy éjjel a szállodaszoba erkélyén ültünk. Az asztalon szőlő állott üvegtálon, nagy sárga almák, mert akkor volt az almaszüret Meránban. A levegő olyan édes volt, gyümölcsszagú, mintha nyitva felejtettek volna valahol egy befőttesüveget. (...)
-Mondd, Ilonka, mi legyen ezután?(...) Maradjunk együtt, de szeress kevésbé. Inkább a gyereket szeresd jobban - mondta különös hangon, fojtottan, csaknem fenyegetően. - Engem engedj el, belülről. Tudod, hogy nem kérek mást, nincs mellékgondolatom, titkos tervem, mikor ezt mondom. De nem tudok ilyen érzelmi feszültségben élni. Vannak férfiak, akik nőiesek, s akiknek éppen ez kell, hogy szeressék őket. De aztán vannak másfajta férfiak, akik legfeljebb csak elviselik a szeretetet, úgy, ahogy én. Én is ilyen vagyok. Minden igazi férfi szemérmes, ha nem tudnád. (...) Tudod te pontosan, mit akarok. Csak te segíthetsz. Csak te tudod meglazítani ezt a kötöttséget. Ha el akarnék menni, elmennék. De nem akarok elmenni tőled, sem a gyerektől. Többet kérek, talán a lehetetlent. Azt, hogy maradjunk együtt, de ne ilyen nagyon, ne ilyen föltétlenül, ne ilyen életre-halálra. Mert én ezt nem bírom."