A 40 fokos beton-hőségben a Rádayn sétálva villantak be emlékképek a tavalyi pesti nyárról. Ott volt a német emlékmű elleni tüntetés. Meg a tüntetőleg le nem takart lila harapásnyomok a nyakon. A fél mondat miatt majdnem kopaszra nyírt fej. Na meg az üveg vörösbor, ami széttört a konyha kövén. Egy, a szokásosnál kissé erőteljesebb hűtőnyitástól. Csak, hogy figyelj oda végre rám, s az érzéseid ne palástold. Majd mezítláb a szilánkokban álldogálás azon töprengve, hogy melyik lábadra fáj kevésbé ránehezedni, hogy kiszedd a másikból. Persze ottmaradt még hónapokig a legfájóbb, gennyes indulatként. No nem a talpamban, hanem a lelkemben. Azután az este, amit megbántam, hogy vallomással végződött, hogy 'hónapok óta csak te mindenben' és nem egy mellékes vállrándítással, hogy "egy voltál a sokból." De ez már sok a jóból, és az tudom, megárt. Ahogy az a rengeteg Margit-szigeti napozás. Szénné égve szenvedtem, és te bekented a hátam, majd elkented egy fél órás vad csatában. Pesti nyár volt és az esti árnyak a rakparton jártak kacsákkal, patkányokkal, meg magányos srácokkal, akik amikor a csikket eldobták, arra gondoltak, hogy egyszer talán ők is megússzák ezt a szerelemnek vélt dolgot. Ép ésszel, nem belebolondulva. Ami persze nem más, mint az örök csalódás egy magunk elé festett képben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése