gyere velem!

látod, nyújtom a kezem feléd, csak tedd bele a tiéd, és gyere velem. 
a köztünk lévő távolságot tegyük a világ és miközénk. váljunk közömbössé mindenki más számára. legyen a levegő a mértékegység köztünk, amit te kifújsz és én beszívok. vagy még annyi se. a bőröd alá akarok férkőzni és fehérvérsejtként áramlani benned és lüktetni, élni, érezni minden rezdülésed, a részed lenni. Lenni. Veled lenni. benned magamról elfeledkezni.
most mégis
nincs más, mint hátamat a falnak támasztani. ez ad biztonságot csak. a remegő szívnek és a szájnak nyugtot. a kiáltástól sem lesz könnyebb. a véresre mart hátamtól sem. attól meg pláne nem, hogy anyám minden nap elmondja, hogy soha ne bízz meg senkiben. 

előbb a kabát, a sapka, a sál, a kesztyű. minden előbb, és én csak várom a sorom. hátamat a falnak támasztom és várom, hogy mikor leszek végre nem csak mostoha.
hanem édes.
édes, mint a kávé, vagy az élet.
keserű önirónia
talán eljátszhatnánk egyszer, hogy igazi vagyok. hogy én vagyok a kabát, a sapka, a sál, a kesztyű is. csak, hogy belássam végre, nem lehetek a mindened.
de azért eljöhetnél velem...