"És anyám, ott mellette valahol, felfogta-e mostanra, hogy való iga, örök bizonytalanság volt mellette az anyagi lét, hogy soha meg nem fékezett gyerekes könnyelműséggel irtózatos terheket rakott a famíliára, de úgy tudott a jégen táncolni, hogy a lélegzete elakadt annak, aki látta. Hogy kopogtatott korcsolyája hegyével azon a jégen, s mennyire süket voltam gyerekként, hogy nem értettem a kopogás szövegét.
Meg kellett öregednem, míg végre hallom, mit kopog, mit kopogott. Nézd - mondta az apám tánca - , én ezt tudom adni neked, ezt a szárnyalást, ezt a futást, játék ez, tudom, de fontos, mert ha valaha megtalálod magadnak azt a jégpályát, amit neked öntött fel a sorsod, majd eszedbe jut, hogy az arabeszkeket, amelyeket te táncolsz el, az én génjeim tanították a fantáziádnak, és ha ugrasz, már nem fogsz félni reális dolgoktól, csak saját igényed ijeszt meg, hogy az arabeszk olyan legyen, amiben nincs hiba. Míg megtáncolod magadnak a mindennapi kenyeret, úgy harapj bele, hogy eszedbe jusson ez az alkony és ez a tánc. Hallod, mit táncolok neked, és fogsz rá emlékezni, megrendelt, kívánt gyermekem, aki meg akartál futni jövendő sorsod elől? Nem fogsz menekülni tudni, legalább te táncolj majd egy életen át."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése