mitől félsz?

Álmodtam pár hete egy ölelésről. Egy gyerekkori ismerősömmel találkoztam, és üdvözöltem. Kezet fogtunk, és egy puszit akartam adni az arcára. Ő azonban megpróbált magához ölelni. Mindennél jobban kívántam akkor azt az ölelést, és mégis ellenálltam, egészen addig, amíg azt nem kérdezte tőlem, hogy 'Mitől félsz? Mitől félsz?'. Azzal elengedtem magam, és beleolvadtam a világ legtökéletesebb ölelésébe.

Aznap reggel a szokásosnál is nagyobb mértékű szorongással mentem munkába, de eszembe jutott az álom, és feltettem magamnak a kérdést: Mitől félsz? És annyira egyszerűen és tisztán ott volt a válasz. Az Isten tökéletes ölelésében feloldódik és feleslegessé válik minden félelem. Aznap meg tudtam ezt harcolni, és hagytam az Istennek, hogy átöleljen. De nem megy mindig ilyen egyszerűen. Sokszor ragaszkodunk két kézzel, makacsul a félelmeinkkel megpakolt csomagunkhoz. Mert ki cipelné, ha nem én? Ki törődik a legnagyobb félelmemmel, ha nem én? Én most félek és aggódok Istenem, nem érek rá az ölelésre. Értem, hogy itt állsz és nyújtod a kezedet, de nem látod, hogy az én kezem tele van?

Ma például nagyon nehéz. Görcsösen szorítom magamhoz a kérdéseimet, a bizonytalanságot, a válaszoktól való félelmet. Pedig csak egy lépés lenne, ki kellene nyújtani a karjaimat ölelésre és kihullana belőle minden. 

És kihullik belőle minden.

"Örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen."