szösszenetek

Kezdődött ott, hogy kedden ugyanarra a villamosra szálltam fel azzal a sráccal, akivel vasárnap este a metrón hazafelé össze-össze mosolyogtunk, ugyebár azzal a köztudott alapszabállyal, hogy úgysem látom többet az életben. :) Barátnőim, hogy kezdetét vegyék valaminek jó hangosan szólítgattak a nevemen, amivel elérték azt, hogy amikor leszálltunk a srác mellém lépett és ennyit mondott: Szia Kitti! Milyen kicsi a világ! Majd tovaszáguldott mosollyal az arcán. Édes. :)

"Békén szusszan a mackóhad, puha párnán alszik a tó."

Köszönöm a hallgatást. A leveleket. Azt, hogy nyitogatod a szemem. Azt, hogy melletted nem kell elvárásoknak megfelelni. Hogy csak egy 'barát' vagy, aki vár tizenöt percet is amíg összeszedek egy mondatot. Aki mellett nem kell félni a csendtől. Aki azt mondod, ne mondjak ki feltétlen mindent, hanem gondolkodjak. Aki belém látsz, és tudod, hogy csak azért mondom azt, hogy nem tudom, mert félek az igazságtól. Félek a hibázástól.

"Lengő hinta is elszunnyad, sűrű éj lesz, jó takaró."

Aznap gyönyörű esténk volt. Ők szerelmesek voltak és elfutottak a lényeg mellett, amíg én megálltam a felüljárón szememet az égre meresztve. Azt kérdeztem magamtól, hogy hogy lehet nem észrevenni vagy érdektelenül elmenni ilyen látvány mellett? Már sötétkék volt az égbolt, de még lehetett látni a gyorsan vonuló fehér fátyolfelhőket. A hold élesen fénylett és az olykor elé nyomuló felhők mögül is átsütött a ragyogása. És ami az egésznek megadta a hangulatát az a megszámlálhatatlan sok varjú volt akik köztem és a hold között repültek magasan és némán. Alattam a gyorsforgalmi zúgott és annyira sejtelmes volt, ahogy ők odafenn nem törődve a várossal szótlan némaságba burkolózva átszelték az eget. Megnémult körülöttem is a világ ahogy néztem őket. Jó lett volna elrepülni velük abban a hallgató mély csendben.

"Kicsim álmodj már, csuda álom száll. Iderepül a szemedre. Csitt, kicsi, tente."

Csütörtökön bedobtak a mély vízbe. Holokauszt túlélők otthonában jártunk, ahol fordítani segédkeztem egy finn néninek. Két lakót látogattunk meg. Nehéz lenne írni róla, inkább meg sem próbálom.
Homlokon csókolt a "holdnagyapó".

"Csillag gyermeket elringat odafönn a Hold nagyapó."

Kértem valamit. Egy apróságot. Csak úgy mint gyermek az apjától. S azt is kértem, hogy ha tévedtem, akkor tőled kapjam meg. Hiszek a csodában, de nem reménykedek.

Tegnap szerelmes voltam egy kicsit. Másba és nem beléd. S aztán bűntudatom volt.

Nem az vagy akinek a képeken mutatod magad. Én tudom, hogy annál sokkal értékesebb vagy.

Azt is láttam, hogy másoknak sem megy. Miért van ez?