"Mi ketten túléltük ezt a nőt. Te úgy, hogy elmentél, én úgy hogy ittmaradtam. Túléltük gyáván vagy vakon, sértődötten vagy okosan, túléltük, ez a tény. S nem gondolod, hogy erre okunk volt?... Nem gondolod, hogy végül mi tartozunk valamilyen síron túli felelősséggel neki, aki mégis csak több volt, emberibb volt, mint mi ketten - több volt mert meghalt, tehát válaszolt mindkettőnknek, s mi itt maradtunk az életben, s ezt nem lehet szépíteni. Ezek a tények. S aki túlél valakit, mindig áruló. Úgy éreztük, életben kell maradni, s ezt nem lehet szépíteni, mert ő belehalt ebbe. Belehalt abba, hogy te elmentél, belehalt abba, hogy én ittmaradtam és nem mentem feléje, belehalt abba, hogy mi ketten, férfiak, akikhez tartozott, aljasabbak, büszkébbek, gyávábbak, nagyhangúbbak és hallgatóbbak voltunk, mint azt egy nő elviselhette, megszöktünk előle, elárultuk, mert túléltük. Ez az igazság. Ezt tudnod kell, Londonban, mikor majd mindennek vége, az utolsó órában, egyedül. Én is tudom majd, ebben a házban: most is tudom már. Túlélni valakit, akit olyan nagyon szerettünk, hogy ölni is tudtunk volna érette, túlélni valakit, akihez olyan közünk volt, hogy majdnem belehaltunk, az egyike az élet titokzatos és minősíthetetlen bűntényeinek."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése