létezik egy-egy józan pillanata az életnek, amikor magamat, mint idegent láthatom. kívülről szemlélődhetem elfogulatlanul. ilyenkor nem értem a szememben tükröződő félelmet, amely lebénít. a félelem, amelyben olyan otthonosan mozgok, most nevetségesnek és gyermekesnek tűnik így messziről. a 'túl kevésnek lenni' félelme nem számít olyankor, amikor nincs az a bizonyos másik, aki lehet szerető vagy barát, szülő vagy tanár. a másik, akinek a tekintetétől érzed magad valakinek, vagy olykor senkinek. ilyenkor, a kapcsolatoktól elszakadva egy pillanat erejéig biztosan tudom, hogy nem vagyok kevés. legalábbis magamnak nem. aztán kizökkenve a józan pillanat varázsából, ismét csak sírok meg nem fogant és mégis elvetélt gyermekeink felett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése