Ma, másfél hónap után újra találkoztunk. Észrevétlenül jött be a szobába és ült az ágyamra. Nem beszélt, csak hellyel kínált maga mellett. Én meg nem tudtam ellenállni és lefeküdtem mellé az ágyra. (Pedig még az ajtóban kellett volna rákiáltani, hogy takarodj!) A jól megszokott, otthonosra kitaposott gondolatok jöttek, az önsajnálat, majd a düh és végül a könnyek. Jól begyakorolt koreográfia szerint követték egymást, Ő meg csak ült mellettem, és élvezte minden egyes percét, amíg álomba nem merültem. Mire felébredtem már nem volt ott, csak én nem tudtam a régi lenni. Lassan szokom a színeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése