A műfaj nélküli művészet belső tüze éget, amiről Márai írt annyiszor. Mert feszít, hogy megmutassam, mindazt, ami bennem van, de sem elmondani, sem leírni nem tudom, lefesteni meg végképp, s a fénykép sem adja vissza azt, ami a lényeg. Ahogy leírom átalakulnak a szavak és elvész a mondandó. A fénykép is ellopja a pillanat varázsát. Kifacsart citromhéj. Üres és semmitmondó. Pedig itt van például ez a száraz kukoricatábla, a busz mellett elsuhanó, amitől a szívem összeszorul egy pillanatra, vagy a madarak röpte a Tisza felett, és az alföldi gyerekkorból itt maradt megannyi emlék. Hangok, tájak, illatok. Egy eltévedt fénysugár a lugasban, a levelek tánca, a szeptemberi első, iskolában töltött napok torokszorító várakozása. És minderről beszélni, azt hiszem, végül is oly mindegy. Úgysincs aki értse. S talán a hiba nem bennük van. A tükörbe nézek és sosem látott nagyapám arca néz vissza rám. Azt mondta '92-ben, köszöni, neki elég volt ennyi, és kilépett az életből. Pár hónapra rá ott voltam én, kövér csecsemőként, nagy hangon követelve azt, amit ő idejekorán itthagyott. Tőle kaptam mindazt, ami vagyok, és ha szememben a szemébe nézek, kéri, hogy ne rontsam el, hogy hozzak ki többet és jobbat abból, amiből neki végső soron nem sikerült. Nem túl nagy kérés ez? Sokat gondolok arra, hogy talán ő megértette volna a bennem élő művészt, még így műfaj nélkül is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése