magzatpózban feküdt az ágyán napok óta, sírástól elgyengülve és nem értett semmit. nem értette az Istent, aki azt kérte tőle, hogy "csak hagyd, hogy szeressen ez a fiú", és most mégis becsapja az ajtót előtte.
pedig mellette akart megöregedni. fogni akarta a kezét egy életen át, akkor is amikor már elmúlik a lángolás és zsörtölődve telnek a napok. gyerekeket akart tőle, hájas babákat, nagy kék szemekkel és sírásra konyuló szájjal.
szívének darabjait gondosan beletette a szerencsi bonbonos dobozba, az összes apró kacattal, villamosjeggyel, csokipapírral együtt és feltette a polcra. ez volt az a nap, amikor megfogadta, hogy többé nem szeret senkit. mert az egyetlen, az a bizonyos nem létező igazi, kilépett az ajtón.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése